A felhő, amelyről nem tudott az ég

Aki egyszer megszeretett egy Poós Zoltán-verset, az az összeset szeretni fogja. Van ebben a költészetben egy titokzatos paradoxon: egyfelől ott érezni minden versben a legélesebb figyelmet bármire, ami trendi, naprakész és mai, másfelől viszont fájó nosztalgiát minden iránt, ami elmúlt, ami hagyomány, ami tegnapi - de még az egy perccel ezelőtti iránt is. Talán ennek az ellentétnek a finom feszültségébe sajdul bele az olvasó szíve. Poós Zoltán új verseskönyve tele van ilyen sajdításokkal. Mi mindent el tud mondani az ezredforduló utáni magyarországi vidéki életről pár mellékesnek tűnő verssor: "útközben meglátok egy temetkezési irodát. / Miért nézi?! Mert ott van egy libikóka? / Igen, tíz éve még óvoda volt, na és." Egy régi családi otthon felszámolásának tragédiáját szinte elfedi az idill: "Vasárnapi ebédek, fújják a leves felszínét. / Valaki mindig idő előtt kezdett kanalazni. / A szekrényből - fiókjait filctollal firkálták össze - / négy zsák gyújtós lett. Úgy ötven kiló." Ezeket az életképeket szomorúnak, de olyan természetesnek érezzük, hogy szinte eszünkbe se jut, hogy ez a könyv nemcsak egy szülőföldről és egy apa haláláról szól, hanem a tágabb világról is: igen, kiürül egy ország, elöregszik egy kontinens, és "Mindenkinek másképp szakad be / az ég. Csak a föld marad ugyanaz." És mégis: Poós Zoltán versei semmit sem szépítve a valóságon úgy hatnak olvasójukra, mint a fájdalomcsillapító. (Kemény István)